Kutya- és macskaevés: A színtiszta állatkínzás

Miközben a legtöbb országban, így hazánkban is az állatbarátok naponta fáradoznak azon, hogy bajba került, elesett, hontalan, lelkileg meggyötört állatokat mentsenek és gyógyítsanak, addig több ázsiai országban – például Kínában, Észak- és Dél-Koreában, Vietnamban – ezeket az állatokat sokan semmire sem becsülik, és szívesen megeszik a húsukat. Aki erre csak legyint, és azt mondja, hogy így kell ezt elfogadni, mert az egy másik kultúra, annak vagy nincsen fogalma arról, hogy mennyit szenvednek ezek a szerencsétlen állatok, vagy valami hiányzik a lelkéből. Először is ezt a barbárságot, amit a kutyákkal és cicákkal művelnek, nem lehet kultúrának nevezni. Szégyen, hogy ezek az országok megengedik, hogy ilyen gyalázatos módon végezzenek ki társállatként tartott állatokat. Persze nyilvánvalóan erre ők sem büszkék, hiszen a 2008-as Pekingi Olimpia idején megtiltották, hogy az éttermek kutya-vagy macskahúsból készült ételeket kínáljanak étlapjukon, mert ez megbotránkoztatta volna a külföldi turistákat. Azokat az embereket, akik a kutyájukat, cicájukat családtagként szeretik, imádják, ápolják, gondoskodnak róluk, aggódnak értük, ha megbetegednek , mindez mélységesen felháborítja és elszomorítja – mert olyanok ők, akár a gyerekek, védtelenek, és maximálisan ki vannak nekünk szolgáltatva. Kedves kis négylábúink a szeretetet meghálálják, és ezerszeresen adják vissza. Talán még azt is mondhatnánk, hogy azok, akik naponta ezrével ölik meg a kutyákat, cicákat, sajnálatra méltóak, mert sosem fogják megtudni, milyen nagy kincs, ha az ember egy állat barátságát tudhatja magáénak. De ilyen embereket nem lehet sajnálni, a tettük olyan visszataszító, ami egy állatszerető ember számára ép ésszel fel sem fogható.

Végzetükre váró cicák egy kínai piacon
Végzetükre váró cicák egy kínai piacon

Vannak, akik azzal  magyarázzák érdektelenségüket, hogy mi meg megesszük a marhát, a disznót, a csirkét, a kacsát. Igen, de az ázsiai emberek is megeszik ezeket az állatokat, és még rajtuk kívül a kutyákat, macskákat, kígyókat, békákat, cápákat, és még ki tudja mit. Állatszeretetből és az állati lét iránti tiszteletből nagy ott a hiány. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy az ázsiai országok a legnagyobb felvevőpiacai az elefántagyarnak, az orrszarvútülöknek, a cápauszonynak, hogy szintén tradicionális okokból ölik a tigriseket, és kínozzák a pápaszemes medvéket. “Egy nemzet nagysága és erkölcsi fejlettsége híven tükröződik abban, ahogyan az állatokkal bánik.” Gandhi szavaiból mindenki levonhatja a következtetést.

Egyik élőlény szenvedése sem megengedhető, sem háziállaté, sem társállaté, sem a vadon élő állatoké (sem az emberé). Azt gondolnánk, hogy egy olyan világban, ahol Földünk legintelligensebb faja, az ember a „gondnok”, nem történhetne semmilyen kegyetlenség, hiszen egy ilyen faj miért is okozná szándékosan, tudatosan egy másik lény szenvedését.

Miért is kell bántani ezeket az állatokat? A kutyák és macskák kínzásából és megöléséből hatalmas bűnszervezetek és a hozzájuk tartozó kisemberek élnek, ez az egyszerű válasz, ám őket valójában az „ártatlan”, hétköznapi emberek mozgatják, azok, akik hazaviszik a piacról a kutyát, a cicát, hogy megegyék, meg azok, akik egy étteremben rendelik meg a belőlük készült fogásokat, például egy kínai specialitást, ami macskahúsból, csirkehúsból és kígyóból készül.

voicelessfriends.orgKülönbség a háziállatok és a társállatok húsukért való megölése között, hogy a háziállatok tartása szigorúan szabályozott, és egyre fontosabb szempont, hogy ha meg is kell halniuk a húsipar oltárán, legalább az életük úgy teljen, hogy ne szenvedjenek. Ez egy olyan törekvés, amit az állatvédőknek már több helyen sikerült elérniük. Velük ellentétben a kutyát és macskát evő ázsiai országokban az állatok egész élete valódi rémálom. Eldugott, koszos, szaporító telepeken sínylődnek betegen, rossz állapotban az utcáról összeszedett, a családoktól ellopott vagy a már telepre született állatok, akiknek a jólétével senki sem törődik. Olyan állatvédő aktivisták, akiknek sikerült bejutniuk ilyen helyekre, szemtanúi lehettek, hogy milyen körülmények között tartják ezeket a lelki beteggé tett állatokat. Egy ketrecben például egy németjuhász feküdt, rajta nyakörv is volt, tehát feltehetően egy szerető gazdától lophatták el. A mancsai sérültek volta, még felállni sem tudott. A többi kutya, akik mellett sorra elhaladtak, vagy reményteli szemekkel, szomorúan néztek rájuk, vagy agresszíven megugatták őket. Egy állatszerető embernek, aki pontosan tudja, hogy ezek az állatok mennyire intelligensek és szeretetreméltóak, ilyen állapotok hallatán összeszorul a szíve. Ám ezeknél az ázsiai állattartóknál ettől nem kell „tartani”. Saját bevallásuk szerint nem hatja meg őket az állatok szenvedése, sem a kölyköké, sem a felnőtt állatoké, őket csak az érdekli, hogy pénzt kapnak értük. És a titokban bejutott állatvédők sem „ugrálhatnak”, mert könnyen egy gödör fenekén találhatják magukat.

Becslések szerint évente mintegy tízmillió kutya és megannyi cica kerül levágásra a húspiacokon és az éttermekben. De mivel Ázsiában is vannak állatbarátok, ezek a dolgok nem a nyilvánosság előtt zajlanak. Sok állatvédő egy-egy kutyahúsevő fesztivál alkalmával megpróbál néhány állatot megmenteni a kínhaláltól. De a legtöbbet nem sikerül. Több piac is van, ahol kutya és macska kapható, az egyik olyan, mely hivatalosan csak szárnyasokat árul. De ahogy elhagyjuk a piac szárnyashús részét, hátrébb felbukkannak a négylábúakat áruló (eláruló) kereskedők is, és a temérdek ketrecekben sínylődő állat. Ám a kutya és macskahúsevő országokban nem egyszerű dolog a tányérra kerülni. Sok kereskedő nem is húst árul, hanem élő állatot, mert ahogy mondják, a vevő friss húst akar. Miután a vásárló rámutat a kiszemelt kutyára vagy cicára, egy hurkos végű bottal kihúzzák az az állatot a nyakuknál fogva a ketrecből, ami mellesleg kicsi és zsúfolt, az állatok moccanni sem tudnak, csak fekszenek egymás mellett vagy egymáson. Ki tudja, mióta vannak ott, de nyilván úgy el van gémberedve minden végtagjuk, hogy védekezni vagy elfutni sem tudnának, ha erre lehetőségük lenne. Persze nincs. Miután kihúzták az állatot, a kereskedő megkérdezi a vevőt, hogy holtan kéri az állatot, vagy félig élve. Utóbbi esetben nem halálra, csak félholtra verik az állatot, figyelve arra, hogy még éljen, mert a vevő friss húst akar hazavinni. Ha holtan akarja, akkor az állat fejére többször hatalmas ütést mérnek, miközben minden csapásnál felsír a szerencsétlen, aztán leszúrják, és ledobják a földre, míg meg nem hal. Hosszú kínhalál ez egy kínokkal teli élet után. Éppen ez a cél, mert ahogy a kínai kereskedők mondják, ha az állat lassan hal meg, akkor jobb ízű a húsa. És képzelhetjük, hogy mit éreznek azok az állatok is, akik még a ketrecekben vannak, akiknek végig kell nézniük társuk kínhalálát, feldarabolását, és aztán várnak a sorukra.

A piac egyik oldalán a rengeteg állattal teli ketrec, a másik oldalon a mészárlás helye teli vérrel, szőrrel és tetemekkel. Ez színtiszta állatkínzás. Itt aztán kiélhetik magukat az állatkínzók, és még pénzt is kapnak érte. Az állatok lemészárlását a kereskedők gyakorta saját gyerekeik szeme láttára végzik, és sok gyereket elszomorít, ahogyan az apukája bánik az állatokkal.

Ha éttermek rendelik meg az állatokat, a kereskedők biztosítják őket, hogy bármennyit is kérnek, biztosítani tudják a kért „mennyiséget”. Az állatokat a telepekről kis ketrecekben szállítják, egy ketrecben annyit, amennyi csak belefér, egymásra halmozva, mintha nem is élőlények lennének. Az út több órán át vagy akár egy napig is tart, sok állat már a szállítás közben meghal. Hogy mikor kapnak enni és inni, ki tudja, de a piacon már biztosan nem, hiszen ki sem engedik őket, csak amikor megölik. Az etetésük nem is cél, mert a vevők a sovány húst keresik, sokszor épphogy van hús ezeken az állatokon. Az egymás mellé szorított állatok gyakran a saját ürülékükben fekszenek, a szállítás során sokszor megsérülnek, nyílt sebeket szereznek, mert össze-vissza dobálják őket ketrecestül. Egyiknek-másiknak ilyenkor a csontja is eltörik. Fájdalmukban sírnak, nyüszítenek, nyávognak, de panaszuk süket fülekre talál.

Egy állatbarátnak, különösen, ha valaha is volt kutyája, cicája, igazi kín erről olvasni vagy hallani. Ez örök nyomot hagy egy jóérzésű ember lelkében, arra a horrorra, ami ezekkel az állatokkal történik, egyszerűen nincs is szó.

S a legfájdalmasabb, hogy ezekért az állatokért nem tehetünk semmit. A társállatokat fogyasztó országokban lenne szükség arra, hogy az állatvédők radikálisabban lépjenek fel az állatok megmentése érdekében, hogy ez a borzalom felszámolásra kerüljön. Erre az elmúlt évtizedben jó párszor volt törekvés, eredménytelenül. Több tüntetés, aláírásgyűjtés, a politikusok részéről tett ígéretek mind hiábavalónak bizonyultak. A kutya- és macskahús kereskedelem virágzó üzletág. És még ha be is tiltanák, amíg van kereslet, mindig lesznek eldugott állattelepek és piacok, ahol ezek a jobb sorsra érdemes állatok szenvednek, és akiknek a sorsáért nem emeli fel a szavát a világ, a törvényhozók pedig szemet hunynak a kegyetlenkedések felett.

S ahelyett, hogy az állatok fogyasztása visszaszorulna, még Európába is begyűrűzik. A svájci állatbarátok például azért gyűjtenek aláírásokat, mert fel vannak háborodva, hogy országuk, egyik nemzeti jelképüket, a bernáthegyiket Kínába importálja levágásra. Még ezek a híres életmentő hegyi kutyák sincsenek megbecsülve! De állítólag Svájc egyes területein sem vetik meg a kutya- és macskahús fogyasztását. Ahogy Kanadában sem tilos a kutyaevés.

Valaha véget ér ez a borzalom? Talán, ha felnő egy új generáció, akik nem táplálékként tekintenek a kutyákra és cicákra, mert szeretik őket, akkor talán vége lesz? Lesznek-e többen azok, akik ha belenéznek ezeknek az állatoknak a szemébe, elszégyellik magukat, és azt mondják, ez így nem mehet tovább? Felfedezik-e valaha, hogy ezek az állatok mennyire szeretetreméltóak, megbecsülendők, és mennyire vágynának az ember szeretetére? Hogyan lehet táplálékként tekinteni rájuk, és olyan kegyetlenül  és lélektelenül tartani és kivégezni őket, ahogyan azt teszik?

Ezeknek a kutyáknak és cicáknak az élete és a halála is igazi tragédia. Erre a sok kegyetlenségre, ami ezekkel az intelligens állatokkal történik, végképp nincsen szó, és ép ésszel magyarázat sem…

Eljön az a nap, mikor minden ázsiai ember szeretettel tekint a kutyákra és a cicákra?
Eljön egyszer az a nap, mikor minden ázsiai ember szeretettel tekint a kutyákra és a cicákra?

Íme, a szomorú valóság egy-egy szelete:

http://www.dailymail.co.uk/news/article-445260/Back-barbaric-business–caged-cats-China.html

http://www.voicelessfriends.org/investigators-diary-2/

És egy példa arra a ritka alkalmakra, amikor állatvédőknek sikerült megmenteni a levágástól egy „rakomány” kutyát:

http://www.dailymail.co.uk/news/article-2088309/Truck-dogs-crammed-tiny-cages-bound-Chinese-restaurants-rescued-animal-lovers.html

  • Val Kilmer már lábadozik betegségéből

    Val Kilmer amerikai színész az egyik közösségi média portálján elismerte, hogy rákbetegségből lábadozik.   Az 58 éves színész először nyilatkozott nyíltan […]

  • Szülés utáni depresszió

    Egy gyermek születése mindig nagy örömet és boldogságot jelent egy család számára. Mégis a kismamák 30 %-a depresszióba esik a […]

  • Madarak szépérzékkel

    Ausztráliában és Új-Guineában élnek azok a lugasépítő-félék családjába tartozó különleges madarak, melyek leginkább azzal hívták fel magukra a figyelmet, hogy […]

  • Cink: nélkülözhetetlen immunrendszerünk működéséhez

    A cink alapvetően fontos egészségünk fenntartásához: segíti az immunrendszer működését, hogy felvehessük a harcot a baktériumokkal és vírusokkal szemben, továbbá […]